Egy forró nyári napon vonatra szálltunk és elindultunk, hogy felfedezzük Montenegrót. 1-2 hónappal előtte megvettük a vonatjegyeket, július 26-án indultunk és augusztus 4-én jöttünk vissza. Nagyjából ugyan megvolt a terv (egy kis túra a Durmitorban, egy kis tengerpart, egy kis városnézés), hogy kb. miket szeretnénk megnézni, illetve, hogy mikor jövünk vissza, de úgy voltunk vele, hogy majd ott improvizálunk. Amelyik hely tetszik, ott tovább időzünk, ami annyira nem, onnan továbbállunk. Mivel sátraztunk, így ez könnyedén kivitelezhető volt. A vonat a Keletiből indult 13-kor és másnap fél 12-kor érkeztünk meg Podgoricába, a fővárosba. Már a vonatúton is csak ámultunk, hogy hova jöttünk, gyönyörű úton zakatolt végig a vonat. -> 1. nap

2. nap: Kinéztünk egy buszt, ami 16-kor indult a Durmitorba, azon belül Zabljak városba, mivel az volt a következő állomás. A nyakunkba vettük a várost, ha már a főváros, akkor nézzük meg. Elindultunk, hogy megkeressük a halpiacot, amit persze nem találtunk meg, helyette kilyukadtunk a folyóparton (Moraca), ahol levettük a textileket és megmártóztunk egy kicsit a jéghideg vízben. Majd sétálgattunk az utcákon céltalanul és beültünk egy sörre, egy, a helyiek által kedvelt helyre. A főváros maga nem olyan szép. Nagyon leharcolt, nincsenek impozáns épületek, viszont a helyiek között érdekes volt lenni, kezdtük magunkba szívni ennek az országnak a lüktetését. 

Lassan elérkezett az idő, buszra szálltunk, 7-kor meg is érkeztünk Zabljakba (a Balkánon ez a város fekszik a legmagasabban, 1456 méteren), ahol kértünk egy kis útbaigazítást, hogy hogy tudunk eljutni a kempingbe. Mákunk volt, mert ugye senki nem beszél idegen nyelvet, de találtunk egy raftingos helyet, s a jófej srác elvitt minket a kempingbe. Iszonyat hangulatos volt, helyi pálinkával kínáltak, sztorizgattak, majd lesátraztunk. 

3. nap: Reggel elindultunk a Bobotov Kukot (2523 m) meghódítani (sokáig ezt a csúcsot tartották a legmagasabbnak, de a Zla Kolata hegy átvette a vezetést a maga 2534 méteres magasságával). Eleinte szép lassan emelkedtünk, a táj folyamatosan változott, vitt az út erdőben, hegyoldalban, majd kibukkantunk egy völgyben, ahol egy kis házikó volt, juhot tenyésztett az ott lakó két srác.

Majd tovább indulva eljutottunk a jégbarlanghoz, itt még zöldellt a táj, de már kezdtek elmaradni a fák. Majd a csúcs közelébe érve már csak a hó, kőomlás és a sziklák maradtak. A végén meg kellett küzdeni a sziklákkal, hogy elérjünk a hegy lábához. A csúcsra vezető út iszonyat keskeny volt, helyenként kellett viaskodni a tériszonnyal. A csúcs igen picike volt, alig volt egy kis talpalatnyi hely. Viszont a látvány mindezt feledtette. Gyönyörű kilátás volt a környékre.

Lassan visszaindultunk, lecsúsztunk a hómezőn, majd a kis kunyhónál megálltunk és ettünk az általuk készített és árult túróból. Ittunk egy sört is, mert gondoltuk, ha már felhozták ideáig, legalább fogyjon ;). Elindultunk, hogy még világosban a sátrunknál legyünk, már majdnem lent voltunk, amikor szembe jött egy srác és megkérdezte angolul, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy eléggé, de ő továbbment, gondoltuk elég kajak a srác.

4. nap: Itt egy pihenős napot tartottunk. Két tó is van itt, amit meg akarunk nézni, az egyik a Fekete tó, a Crno Jezero, a másik pedig a Zminje Jezero. Az előbbinél hosszasabban elidőztünk, fürödtünk (a másikban nem lehet, mert az már mocsarasabb, több a növényzet), pihentünk, csodáltuk az előttünk elterülő tájat. A másikhoz átsétálva találtunk egy csendbe burkolózott helyet, no, itt előkaptuk a főzőnket és az otthonról hozott zacskós tésztánkat és jól meg is ettük. Majd vissza a másik tóhoz, körbe séta, majd városba, majd pihi.

5. nap: No, itt búcsút intettünk a kempingnek, burek evés (lépten- nyomon bureket ettünk) megkerestük a buszmegállót, de mivel még volt idő a buszindulásig, így megpróbálkoztunk a stoppolással. Hmm..hát nem sok sikerrel, így visszakullogtunk a megállóba a buszhoz (13 euró volt, ami a többi árhoz képest ez drágának számított), de előtte megkóstoltam a kafát. Háát, nem lett a kedvencem ez a zacc csoda. No és itt kivel találkoztunk? A sráccal, aki felment a Kukra, mikor mi már lefele jöttünk. Szóba elegyedtünk (bolgár volt, jól beszélt angolul) és kiderült, hogy tényleg felment, csak megaludt valahol útközben. A megállóban még a két juhos sráccal is találkoztunk, no, ők nem tudtak angolul, így csak kézzel- lábbal beszélgettünk, de az kiderült, hogy nagy lovas (volt?) a srác, egy fotót mutogatott, amin lovagol. Nagyon cukik voltak :)

Noo, de indulás végre Kotorba, itt két napot terveztünk, majd Budva, de aztán háhá, de ezt majd később. A buszról annyira király kilátás nyílt az öbölre, hogy csak ámultunk. Megérkeztünk, zsúfolt volt minden, tele turistával. A bolgár srác mellénk csapódott, neki sem volt szállása, így együtt kerestünk. De mivel mi low bugdetes kiruccanást terveztünk és Kotor belvárosa eléggé a turisták vastag pénztárcájára épít, így mondtuk a srácnak, hogy sorry, de mi maradunk a sátrazásnál és kemping keresésnél. Az info pultnál mondtak is az öböl másik végénél egyet, hát elindultunk oda. Az utak olyanok voltak, mintha egysávosak lettek volna, de valahogy mégis elfért rajta két autó, persze azért félre kellett néhol húzódni, de a busz olyan magabiztossággal száguldott, hogy inkább mindenki elengedte. Ja, itt nincs menetrend. Ha jön, jön, ha nem, nem. Leszállásjelző sincs a buszon, mindenki csak elkiáltja magát, hogy ő itt le szeretne szállni. Ebből kifolyólag buszmegálló sincs nagyon, mert ugye bárhol megáll. Hiszen ha Micike nem akar a Hősök teréig elmenni, akkor minek menjen el addig, hát leszáll hamarabb. Imádom a balkánt! Szóval megérkeztünk egy házhoz, a kempingbe (2 éj 8 euró volt), aminek a kertje egy domboldalon volt, ahonnan a kilátás, huh, többet ért bármennyi csillagnál. A sátor előtt fügefa, majszolás. A házak, vagy a ház csoportok előtt sűrűn a part mentén voltak kőstégek, ott süttettük a hasunkat. Itt találkoztunk először a magyar csapattal.

6. nap: Reggeli után leintettük a buszt, bementünk Kotorba, sétálgattunk a szűk utcácskák között, majd a tűző napon felbaktattunk a Szent János- erődítménybe. Gyönyörű volt onnan a kilátás és maga az erődítmény is. Majd visszaereszkedve a városba, találkoztunk ismét a bolgár sráccal, elmentünk a piacra, elmajszoltunk egy dinnyét és lementünk a partra, ahol estig fürödtünk és gyönyörködtünk az öbölben.

7. nap: Innen a következő állomás Budva lett volna Tivaton keresztül, de még az indulás előtt lementünk a stégre és megmártóztunk a tengerben. Szóba elegyedtünk a magyarokkal, szót szót követett, mondták, hogy ők most indulnak hajózni a tengerre 3 euróért, ha gondoljuk, menjünk velük. Húú, mondom. Amikor ideértünk, ezt az egyet szerettem volna nagyon, de iszonyat drága volt Kotorban, így letettem róla. De mikor mondták, hogy mennyi, gondolkodás nélkül velük tartottunk. Budva még várhat. A második meglepetés akkor ért, amikor a srác előállt a bogárral. Imádom a bogarat és még soha nem utaztam benne. Ez aztán pazar spontán nap. Leértünk a tengerpartra (fogalmam sincs hova, sokat autóztunk), hajóba be. Iszonyat király volt, a tengeren apró sziget, rajta erődítmény. A fő attrakció pedig az volt, hogy bementünk a hajóval egy sziklahasadékba, aminek elég alacsony a bejárata, ha jobban hullámzott volna a tenger, nem is tudtunk volna bemenni. Itt pedig be lehetett ugrálni a tengerbe. Fantasztikus hangulata volt.

Majd visszahajóztunk, a srácok pedig kiraktak Tivat előtt egy benzinkútnál. Felpakoltunk kajával, majd stoppolás. Itt viszonylag hamar felvett minket egy autós, elvitt minket Budvába ingyen. Itt tenger, fürdés, városnézés (hasonlóan szép, mint Kotor), majd elindultunk kifelé a városból. Átmentünk Sveti Stefanba. Itt be szerettünk volna menni a kis nyúlványon lévő városkába, de drágálltuk, úgyhogy a mellette levő ingyenes strandon fürödtünk, csodáltuk kívülről, majd vettük a cókmókunkat és megkerestük a buszmegállót, mivel innen Virpazarba szerettünk volna menni.

Meg is találtuk, emberek is voltak. Teltek múltak a percek, órák. Busz még sehol. Elkezdtünk stoppolni, de nem nagyon akartak megállni az autók, csak a hiéna taxisok, akik aranyáron vittek volna el bárhova is. Többször próbálkoztak, de úgy voltunk vele, hogy max. itt éjszakázunk a parton. Besötétedett, mire felvett minket egy szerb autó. Hát megvolt a bája ennek az utazásnak. Mondta, hogy ő Sutomoreba megy, mondtuk, hogy nekünk az is tökéletes. Kérdezte, hogy hol alszunk...jó, ez is mind kézzel lábbal ment, amikor nem értettük mit akar a másik, csak megértően mosolyogtunk, tehát ez a fenti beszélgetés így hangzott: -Sutomore -OK. Fej oldalra hajlít, kéz alá- ahha, hol alszunk. -Kemping. - No, no. Mivel nem állt meg a városban és kézzel mutogatott még valamit, gondoltuk, akar valamit. Elvitt egy elhagyatott helyre, a világ végére. Mondtam Szabolcsnak, hogy húha, vagy egy jótét lélekkel van dolgunk, vagy Hasfelmetsző Jack-kel. Szerencsére az első volt. Elvitt a nagyváros zajától és  a tömegtől (hatalmas éjszakai élet volt) és kivitt a tengerpartra. No itt volt egy szórakozóhely, kerestünk tőle távol egy eldugott helyet, sátrat nem vertünk, hanem polifoam elő, cuccunk közénk és fejünk alá, majd alvás...lett volna, ha nem jelent volna meg egy fura fény a tenger közepén, ami nem végződött sehol, csak lebegett és jött a part felé. Közeledett, majd megállt. Oké, nyugi, megállt. Majd a part közelében a hatalmas sziklától a vízben megjelent egy fénycsóva. Búvár nem lehet, mert olyan gyorsan mozgott össze-vissza, amilyet ember nem tud produkálni. Csodás, megjött E.T.-ért a csapat és felderítő körútra indultak. Szóval max. két óra alvással eltelt az éjszaka, de mégis ez volt a legcsodásabb, legizgalmasabb, legspontánabb este. Jah és reggelre kiderült, hogy csak lehorgonyzott egy hajó.

8. nap: Sutomoretól nagy nehezen elevickéltünk Virpazarba, ahova azért szerettünk volna menni, mert ez a Skodrai-tónál fekszik, ami körül Montenegró egyik nemzeti parkja terül el, madárrezervátummal. Ami még az érdekessége a helynek, hogy ez egy édesvizű mocsaras terület, ahova be lehet csónakázni (ez volt a terv) és meglesni a madarakat. Odaérkezve viszont szembesülnünk kellett azzal, hogy ez a város tényleg csak a turistákból él. Leszálltunk a buszról, már jött is egy csávó invitált be az éttermébe, hozatott üdítőt, kérdezte honnan jöttünk, mondtuk, majd intett és odahívott egy ott dolgozó magyar nőt. Elmondták, hogy milyen ajánlatuk van a csónakázást illetően, majd noszogattak, hogy döntsünk, mert most vagy soha él ez az ajánlat. Mi meg mikor levegőhöz jutottunk, mondtuk, hogy köszönjük, de előtte körülnéznénk. Persze kiérve az étteremből folyamatosan jöttek az emberek és mondták a magukét (egyébként egy másik helyen olcsóbb lett volna). No, kikeveredtünk a sűrűjéből és megbeszéltük, hogy inkább biciklit bérlünk, feltekerünk a hegyre és megnézzük onnan. Egyébként ez nem lett volna rossz ötlet, ha nem 40 fok van, a bicikli nem -2-vel megy és a szerpentin mentén nem lett volna egy darab fa sem (=árnyék). A kilátás egyébként pazar volt, gyönyörűen ráláttunk a tóra, a mocsaras részére, ahol mennek a csónakok. Visszafele egy helyi család leintett és behívott minket a haciendájukba és megkínáltak borral, sütivel. Totál el voltunk képedve, hogy milyen kedvesek minden ok nélkül. Kicsit nagy volt a kontraszt a virpazari emberek és közöttük. Szóval itt is kézzel lábbal jól megtudtuk, hogy borászkodnak, méhészkednek, egyetlen fiuk rendőr a városban. Vettünk volna bort tőlük, de nem volt nálunk a táska, a biciklin meg semmi nem volt, amire felszerelhettük volna, így bor nélkül elbúcsúztunk egymástól.

Biciklit visszavittük, táskát felvettük és mentünk tovább Barba. De amikor felszálltunk a buszra, ami Ulcinjba ment, gondoltuk, hogy akkor inkább elmegyünk odáig (Albán határtól 10 km-re és itt van egyedül homokos tengerpart) és amikor jövünk visszafele Podgoricába, akkor megyünk be Bar-ba. Így is lett, elmentünk Ulcinjba. Sötét volt mire odaértünk, de már akkor láttuk, hogy egy teljesen másik világba csöppentünk bele. Tömeg mindenhol, hatalmas éjszakai élet, sokkal balkánibb hangulat, annyira ámultunk, hogy még a fényképezőgépet is elfelejtettük elővenni. Mindenhol ékszerüzlet, persze nyitva, előtte trécseltek, borbélyüzletben épp nyírták a férfiakat, koldusok, kisgyerekek, táskáról majdnem kölcsönvették a bádogpoharunkat és körös körül albánok. Megpróbáltunk felkutatni egy tour informot, persze nem találtuk meg, bementünk egy utazási irodába és ott kértünk segítséget, hogy mutasson egy kempinget és hogy hogy jutunk el oda. Mondta, hogy keressünk sok kicsi buszt, azok elvisznek oda. És valóban. Ez a helyi uber és taxi keveréke. Elvitt valameddig, onnan gyalog a vaksötétben, mintha céltalanul bolyonganánk, de végül megleltük a kempinget és lesátraztunk.

9. nap: Felkeltünk és elámultunk azon, ami elénk tárult. Gyönyörű fehér tengerpart, mindenhol nyugágyak, csodás volt. Kimentünk a partra és csak tespedtünk és fürödtünk. 

Majd délután elindultunk Barba, de nem akartunk a nyüzsgő tömegben sétafikálni, ezért elindultunk a parton, amíg lehetett ott mentünk. Néha letettük a zsákot és ismét megmártóztunk a tengerben. Ettünk mázos almát, sült (nem főtt) kukoricát és visszaérve a városba felpattantunk egy buszra és eljutottunk Barba. Sajnos már késő volt ahhoz, hogy bemenjünk a városba, így a parton vártuk meg a sötétedést, hogy kinézzünk valamilyen alvóhelyet. Még este is nagy volt a nyüzsgés, így a sátorfelverés ötletét dobtuk. Viszont csinos kis napágyak ki voltak téve a partra, hát ledőltünk oda. 

10. nap: Barból vissza Podgoricába (az állomás mellett ismét megálltunk a kajázós helynél és ettünk egy utolsó finom helyi kaját). Majd vonatra fel és szomorú szívvel búcsút intettünk ennek a gyönyörű balkáni országnak.